„99% érzelem, 1% matematika” – Air

A modern francia könnyűzene egyik legnagyobb nemzetközi hírű együttese, az elegáns és légies retrofuturista muzsikájáról ismert versailles-i Air duó bő egy évtizeddel feltűnése után végre Magyarországra is eljutott. Az 1969-es évjáratú hangmérnök-zenészek, a gitáros-basszista-vokalista Nicolas Godin és a szintetizátoros-énekes Jean-Benoit Dunckel a Petőfi Csarnok színpadán egy dobos kíséretével tekintették át karrierjüket az 1998-as Moon Safari sikeralbumtól a néhány hete megjelent Love 2-ig. A koncert előtt Jean-Benoit ugyanezt ékes francia nyelven is megtette az EXIT-nek adott interjújában.

Frissítve: 2009. 12. 16. 16:30

Nicolas és Jean-Benoit

– Te és Nicolas a zenei pályafutásotokat még a nyolcvanas években kezdtétek egy Orange nevű zenekarban, aminek nem sok nyoma maradt. Mit kell tudnunk arról az együttesről?

– Az Orange egy rockzenekar volt, Alex Gopher basszusgitározott mellettünk, meg volt egy Jean nevű énekesünk is, de nem volt valami különleges zenekar, nem volt zseniális. (nevet) Jobb is, ha ismeretlen marad.

– Később, amikor már csak ketten zenéltetek együtt, könnyen rátaláltatok a saját hangzásotokra?

– Igen, egy napon újra elkezdtünk együtt játszani, és az Air-hangzás visszajött. Vagyis hogy hogy előjött, mert már létezett, ott volt, és mi rátaláltunk, megtaláltunk a módját, milyen hangszereléssel állítsuk elő azt a hangzást. Hát így született, furamód azonnal. Ez volt benne a legjobb, hogy rögtön megvolt.

– Nem csoda, hiszen jórészt a hatvanas-hetvenes évek hangzásaira épült.

– Valójában a klasszikus zene inspirálta, és persze az is, hogy zenésztársaság részei voltunk, hiszen ott voltak körülöttünk a French Touch más képviselői is (főleg house alapú tánczenében utazó zenész-producereket szokás ide sorolni, mint Alex Gopher, Étienne de Crécy, Bob Sinclar, a Daft Punk vagy a Cassius tagjai stb. – a szerk.), és volt egyfajta szinergia, ami mindent áthatott.

 

– Nicolas építésznek tanult, te matematikából diplomáztál. A zenétek aprólékosan szerkesztett és precízen felépített. Hatással van benned a matematikus a zenészre?

– Igen, biztosan. Ha az ember matematikát tanul, az mindent áthat, mindig ott van az ember fejében, részévé válik a személyiségének és a gondolkodásmódjának. És a zene is lehet matematikai, igen, alkalmazhatjuk az elveket a hangokra, például a ciklusok, a loopok és ritmusok szintjén, vagy a harmóniák közötti viszonyokra és logikára. De a zene igazi alapja, az a szépség. A szépség és még pontosabban a szabadság.

– Matematikusként hogyan határoznád meg az Air zenéjében a százalékos arányt a matematika, technika és technológia, illetve az érzelmek, képzelet és ihlet között

– 99% érzelem, 1% matematika. (nevet)

 

– Az első albumotok borítóján a zenekarnév mellé oda volt toldva kis betűkkel, hogy French Band – francia zenekar, angolul. Nem lehet könnyű a francia identitást érvényesíteni a nemzetközi könnyűzene anglocentrikus világában.

– A szavak szintjén volt csak nehéz dolgunk, a nyelv szintjén. És persze az ének szintjén. Az Air problémája az ének. Végül a vocoderhasználat mellett döntöttünk, és pont a vocoder adott nagyon eredeti arculatot az Air zenéjének. Ez egy speciális dolog volt, ami kihangsúlyozta az eredetiséget. Mert hát az életben a hibáinkért szeretnek minket, nem az értékeinkért. A túl tökéletes emberek zavaróak. (nevet)

– Az első lemezen még voltak francia nyelvű dalszövegeitek, de aztán ezekkel felhagytatok.

– Mert a francia nem nemzetközi nyelv.

– Dehát pont egy francia szövegű dallal, a Sexy Boyjal futottatok be!

– Igen, ez igaz. De ez inkább ellenpélda. A tökéletes ellenpélda. (nevet)

– Az első pár évben több vendégénekes is szerepelt a lemezeiteken, de 2001 után már nem, és a 2007-es album kivételével nem is volt újabb példa a feltűnésükre.

– Amikor vendégekről beszélünk, akkor azok a dalok kollaborációk, és nem tudjuk őket előadni színpadon, ha az énekes nem jön el – akkor a dal meghal.

– Az egyik legemlékezetesebb slágeretek Sofia Coppola The Virgin Suicides című filmjének betétdala, a Playground Love, amit a Phoenix frontembere, Thomas Mars énekelt fel nektek a stúdióban. Azt a számot például a mai napig játsszátok koncerteken. A 2001-es Air-turnén, amikor még három kísérőzenésszel léptetek fel, köztük volt egy ismert dalszerző-előadó, Jason Falkner is, és a Playground Love-ot ő énekelte el élőben. Meg olyan is előfordult, például 2004-ben a schönbrunni kastély udvarán, hogy épp a Phoenix volt az előzenekarotok, és akkor maga Thomas jött fel a színpadra előadni. De egyébként mindig csak instrumentális verzióban játsszátok, meg sem próbáljátok ti magatok elénekelni.

– Igen, mert ez Thomas dala, ő énekelte fel a lemezre.

– De vannak olyan Air-dalok is, amelyek más hangjával kerültek lemezre, koncerten mégis ti éneklitek. A Playground Love annyira nehéz lenne nektek? Ennyire speciális dal?

– Igen, mert ez annyira Thomas-hoz kötődik, az ő hangjához.

– Annak idején Thomas-t pont ennek a dalnak a kapcsán, ti mutattátok be Sofia Coppolának. Ma már együtt élnek, született egy gyerekük, sőt már jön is a második. Nem kértek fel titeket keresztapának?

– Nem. Nem is tudom, miért nem.

– Oké, akkor most eléd teszem egyenként az eddigi albumaitokat, és megkérlek, hogy mindegyiket jellemezd egy-két mondattal! Az első a Moon Safari 1998-ból.

(gondosan megválogatja a szavait) – Ez az Air mitikus albuma, ami most már univerzális marad. (elneveti magát)

 

– A következő munkátok Sofia Coppola The Virgin Suicidesjának aláfestő zenéje volt, ami 2000-ben jelent meg lemezen. Ezt a második albumotoknak tekintitek, vagy amolyan másfelediknek az első és második sorlemez között?

– Nehéz eldönteni. De igazából ez is egy rendes album. Egy új hangzás felfedezéséről szól, az Air dark hangzásáról.

– A következő stúdiólemezetek 2001-ben jött ki 10 000 Hz Legend címmel.

– Ez egy kutatómunka lenyomata, az Air pszichedelikus albuma, kísérleti munka. Nagyon ambiciózus, nagy költségvetéssel készült album.

– Nemcsak pszichedelikus, de progresszív rockos is. A 2001-es koncerteken néha még palástot is viseltél, mint a hetvenes évek „szintetizátorvarázslója”, Rick Wakeman. Ez poén volt, ugye?

– Igen. Azt akartam, hogy varázslónak tűnjek.

– A következő munkátok ismét alkalmazott zene volt, de nem filmhez, hanem Alessandro Baricco olasz író felolvasóestjeihez készítettetek aláfestő zenét, és ez jelent meg stúdióverzióban City Reading címmel 2003-ban.

– Igen, ez egy nagyon szép kis album, egy nagyon különleges projekt. Nagy vágyunk volt, hogy „cowboy zenét” csináljunk. Ezek cowboyokról szóló történetek, egy B-szériás westernfilm képeit látjuk magunk előtt.

– A következő stúdióalbumotokra, a Talkie Walkie-ra is tettek western hangulatú dalt: az Alpha Beta Gaga klipjében ráadásul magatok is cowboyokat játszotok a vadnyugaton. A sok kísérletezés után ez a 2004-es lemez, a Talkie Walkie mintegy visszatérést jelentett a klasszikus Air-hangzáshoz.

– Ez az Air legjobb albuma, ami azt illeti. Ráadásul a Cherry Blossom Girl a legsikeresebb dalunk lett, még a Sexy Boynál is sikeresebb.

– A következő lemezetekről, a 2007-es Pocket Symphonyról mit gondolsz így utólag?

– Ez a legagyasabb albumunk, a leghidegebb. Japán hangzások hűvössége inspirálta. Ez a lemez nagyon zen hangulatban mutat minket. És nagyon jó dalok vannak rajta.

– Ráadásul két vendégénekes is, Jarvis Coker a Pulpból és Neil Hannon a Divine Comedyből – ugyanazok, akikkel Charlotte Gainsbourg színésznő 5:55 című lemezét írtátok. Charlotte albumát és a Pocket Symphonyt lényegében egy időben készítettétek, még a producer is ugyanaz a Nigel Godrich volt. Afféle testvérlemezekről van szó? Komplementer kiadványokról?

– Igen. Abban különböznek, hogy Charlotte albuma nagyon pop, ultrapop, míg a mi lemezünket experimentálisnak akartuk.

– Charlotte Gainsbourg azóta IRM címmel készített egy újabb lemezt is, aminek már Beck volt a szerzője és producere. Azt hallottad?

– Belehallgattam egy kicsit. (fintorog) Nem igazán tetszik.

– Érdekes, hogy utánatok most pont Becket választotta, akivel a 10 000 Hz Legend idején már ti is dolgoztatok együtt. Tartjátok még a kapcsolatot Beckkel?

– Nem igazán. Ismerjük egymást, nagyra becsüljük egymás munkáit, de nem igazán vagyunk közel egymáshoz közel, túl messze élünk egymástól.

– És Charlotte-tal fogtok még dolgozni a jövőben?

– Nem lehetetlen, de nem hinném. Úgy érzem, a 5:55 elkészítésébe már mindent beleadtunk, ami tőlünk telt, az egy végletesen maximalista projekt volt.

– A 5:55 megjelenésével szinte pont egy időben történt az is, hogy előálltál az első szólólemezedel, Darkel néven. Annak milyen tanulságai voltak?

– Nagyon sokat tanultam önmagamról. Nagyon hasznos tapasztalat volt, rájöttem sok mindenre, például hogy milyen egyedül lenni a zenémmel. Sokkal nehezebb.

– Lesz még szólólemezed a jövőben?

– Igen, egy napon még biztosan.

 

– A legfrissebb Air-album 2009 őszén jelent meg, és a Love 2 címet kapta. Miért 2? Melyik volt a Love 1?

– Hát ott van a One Love, ami ugye David Guetta albuma... (elneveti magát). Nem, nem, egyszerűen csak arról volt szó, hogy nagyon megtetszett nekünk a Love 2 cím, illetve az a hatás, amit az emberek agyában kelt, amikor meghallják, hogy Love 2. Sorszámot adni valaminek, ami nem megfogható, csak egy érzés – ez nagyon nagyon furcsán hat.

– Az új anyagot több kritika is úgy értékeli, mint egy visszatérést az első lemez világához. Te mit gondolsz erről?

– Ami azt illeti, az újságírók már a Talkie Walkie-ban is a Moon Safarihoz való visszatérést látták, aztán a Pocket Symphonyra azt mondták, hogy kicsit The Virgin Suicides-os, és most itt van a Love 2, ami megint a Moon Safari. Most már túl késő, most már folyton visszatérünk. Igazából már mindig ugyanazt a lemezt csináljuk. Lehet, hogy abba is kellene már hagynunk. (nevet) 

– A francia elektronikus zenei színtér egy évtized alatt már ki is termelt egy újabb generációt. A Daft Punknak például már van is örököse a Justice személyében. Az Air esetében látsz efféle fiatal tanítvány, örököst?

– Nem, nincsen ilyen. Sajnos. De majd biztos lesz, mindig jönnek fiatalok.

– Van viszont egy svéd elektronikus downtempo popzenekar, amely Air France néven tűnt fel nemrég. Ez eléggé pimaszul összecseng a ti Air French Band márkanevetekkel. Nehezteltek rájuk emiatt?

– Egyáltalán nem, én nem is igazán ismerem őket. De a névválasztásuk tényleg nem szerencsés: az Air France nem egy jó társaság. (elneveti magát) Veszélyes.

Interjú: Déri Zsolt

Forrás: EXIT