A Madách-ban magyarokkal... Spamalot

Szóval volt nagy beharangozás, Spamalot-lázban égett a musicalszerető közönség, hogy maga a Spamalot szó mit is jelent, senkit nem érdekelt, a Gyalog galoppot úgyis mindenki ismeri – minek az ilyesmit megmagyarázni. A biztonság kedvéért a színlapon és a színház falát borító óriásmolinón is látjuk: lefordíthatatlan szójátékról van szó. Nem az egyébként, csak a dalszövegbe nem jön ki. Bárány Ferenc fordító amúgy megtette, amit lehet, bár a prozódiával sok helyen voltak gondjaim, de a fordítás összességében ügyes munka. Kifejezetten nehéz lehet úgy dolgozni, hogy Révész Mária zseniális és tökéletes mondatait egy valamire való Gyalog galopp rajongó kívülről fújja, tőle lopni nem illik, a színvonal megközelítésével lehet csak próbálkozni, és valljuk be, ez nem mindig sikerült. Vagy inkább hiányoltuk az ízét, a megdeglend szó kinyiffantra való kicserélése csak egy példa a sok közül.

De nem a magyar szöveggel van az alapvető probléma. Hanem azzal, hogy az egész előadás amolyan ahogy Móricka a Broadway-musicalt elképzeli stílusban épül fel. És nem pénzhiányról van szó, Rózsa István díszlete és Rományi Nóra jelmezei teljesen rendben vannak, gyanítom, a licence nem is engedélyez mást. Inkább az a gond, hogy az angolszász humorral nem tudunk mit kezdeni: amikor csak a rendező, Szirtes Tamás teheti, másolja a film és az Amerikában, Angliában futó színdarab gesztusait, hangsúlyait és egyéb színészi elemeit, amikor meg eredetit próbál kitalálni, abba ütközik, hogy a színészek nem ismerik a különbséget bohóckodás és ripacskodás között. Nem tudnak visszafogottan ejteni egy poént, mindenre rátesznek még egy lapáttal, csak ettől a lapáttól már sok és erőltetett lesz az, amit a kevesebb tenne jóvá. A Sir Bedevere-t alakító Galbenisz Tomasz úgy gondolja, ez a műfaj úgyis elbír mindent, lehet rápakolni az ökörködésre tonnaszám, de mekkorát téved. Sir Lancelot szerepe egyszerűen nem áll jól Hajdu Istvánnak, már csak azért sem, mert a Sir Galahadet alakító Nagy Sándor annyira melegre veszi a figurát, hogy ezek után fölöslegessé és értelmetlenné válik Lancelot coming out-ja. Ha cseréltek volna, mindenki jobban jár.

Két színész volt mindössze a színpadon, aki pontosan tudja, hogy a kevesebb több, rajtuk látszik is, hogy tanulták a mesterséget: Szervét Tibor lubickol Artur király szerepében, meglepődünk, hogy tud énekelni, azon nem, hogy remek a humora, már többször bizonyította. A Tó úrnőjét alakító Polyák Lilla pedig egészen kiváló, ha nem ide születik, már világsztár lenne. Tihanyi Ákos koreográfiája vagy túl nehéz lehetett a színészeknek és táncosoknak, vagy nálunk még mindig képtelenek háromnál többen egyszerre mozogni a színpadon, mi több, egy ritmusra könyvet csapni a fejükhöz.

Számomra a legsúlyosabb mégis az volt, amikor Arthur és a lovagok elindultak, hogy magyarokat keressenek a Madách Színházban. Szirtes Tamás nyilván sokat törte a fejét azon, hogyan ússza meg a zsidók emlegetését, akik az eredeti Won’t Succeed on Broadway című dal szerint elengedhetetlenek a sikerhez, és nem is találta meg a kiutat: a magyar népviseletben zsidó dallamokra ugrabugráló fiúk és lányok a kínosság határát súrolják, ez az a rész, ahol tökéletesen széttart a szöveg, a dallam, és a koreográfia is. Itt rezgett a léc a leginkább. Még szerencse, hogy a rögtön ezután elhangzó Díva sirámával Polyák Lilla megmentette a menthetőt. Mindennek ellenére az előadás biztosan nagy sikerrel fut majd. Megáll a lábán. Még akkor is, ha kicsit Madách-os, kicsit magyaros. De a mienk.

- Lovardi Tibor -

 

 

Rendező: Szirtes Tamás