Az utolsó léghajlító

Mielőtt megnéztem volna Az utolsó léghajlító c. filmet, három dolgot tudtam  róla: Az első, hogy egy népszerű rajzfilmsorozatból készült. A második, hogy 3D-ben jelenik meg a mozikban. A harmadik pedig, hogy a tengerentúli kritikusok nagy egyetértésben lehúzták. Úgy ültem be a moziba, hogy nem akartam a fent említett kollégák véleménye alapján ítélkezni. Hagyni akartam, hogy a film alkotói meglepjenek, elvarázsoljanak.

 

 

Kedves kis történetnek indul: a négy elem (tűz, víz, levegő, föld) négy népcsoportot képvisel. Az egyes népek mozgatni tudják saját elemeiket, ám vannak közöttük olyan különleges képességgel bíró emberek is, akik nemcsak a saját népük elemét, hanem a többiekét is meg tudják „hajlítani”, illetve képesek kommunikálni a szellemvilággal. Őket nevezik Avatarnak. Ezek a népek nagy egyetértésben éltek egymás mellett, amíg az a tűz népe le nem akarta igázni a világot.

 

Eddig minden világos volt, bár az Avatar név kicsit megzavart. Onnantól kezdtem igazán értetlenkedni, mikor már a buddhizmust is bevonták a sztoriba. – A filmben ugyanis buddhistának tűnő szerzetesek kisgyerekeket tanítgatnak, együtt meditálnak, és a kis Avatar kiválasztása is ugyanúgy zajlik, ahogyan a Dalai Lámáé...

 

 

A film egészére jellemző, a párbeszédek másodlagos mivolta. Némileg dob az összképen, hogy 3D-ben készült, és hogy az Alkonyat sorozat Jasperje, Jackson Rathbone és a Gettó Milliomos sztárja, Dev Patel főszerepet játszanak a filmben. És a sztorinak azonban még nincs vége, ugyanis a tervek között szerepel, hogy trilógiává bővítik.

 

A sok kritika ellenére a film Észak-Amerikában a bemutató utáni első öt napban elérte a 70 millió dolláros bevételt, és tömegeket vonzott be a mozikba, így idehaza is minden bizonnyal hasonló fogadtatásban részesül majd a hosszú hónapok óta várt alkotás.