Kritika - Apaföld

Ha tetszik, ha nem, a mai magyar filmművészetet a világban Tarr Béla és Mundruczó Kornél munkássága jelenti, és mellettük egy-két fejben talán még beugrik Pálfi György vagy Fliegauf Benedek neve is. Ha egy fiatal magyar filmrendező kiugró eredményeket akar elérni valamelyik rangosabb fesztiválon, és biztosra akar menni, bizony nem árt a Tarr/Mundruczó fémjelezte stílust magáévá tennie. Persze kisebb módosításokat eszközölhet, kicsit egyénibbre faragva ezzel a végeredményt, de a hosszú beállítások, a színészi játék helyett az erős színészi jelenlét, valamint az elsősorban a totálokra és premier plánokra kihegyezett képkompozíciók elengedhetetlen kellékeknek bizonyulnak.

Nagy Viktor Oszkár debütáló filmjében a hatvanas és hetvenes évek magyar filmművészete ötvöződik a fent említett vonallal, a frissesség csíráját is kiölve ezzel a produkcióból. A konfliktus egy börtönből frissen szabadult, jó útra térő apa és kamasz fia között zajlik, aki nem akarja elfogadni, hogy földtúró életet éljen odahaza. A több pénz reményében ő is bűnözésre adja a fejét, közben pedig lenézi apját a sittes múltjáért.

 

Derzsi János és Ravasz Tamás igazán markáns arcok, és a rendező számára ennyi már elég. A párbeszédek száma egészen minimális, hiszen a hangsúly itt az arcokra és a tájakra helyeződik, ezt pedig Dobos Tamás operatőr szépen kidolgozott képi világgal mutatja be. Az Apaföld végeredményében korrektül illeszkedik a fenti elvárásokhoz, amiért bizonyára sok kézfogás, hátbaveregetés és Arany Strandpapucs-díj jár majd a fesztiválkörúton. Hajrá!