Alkonyat

A könyvsorozatként már véget ért, filmként pedig lassacskán kifulladó Potter-széria szinte kikövetelte egy újabb tiniõrület kialakulását. Az talán csak a véletlen mûve, hogy ismét egy írónõ fantáziája áll a legújabb divathóbort fölött. Elõrebocsátjuk, hogy a szemüveges varázslótanonccal ellentétben az Alkonyat elsõsorban a tinilányokat veszi célba, hiszen valószínûleg õk azok, akik szívesen álmodoznak egy sármos vámpírfiú titokzatos szerelmérõl, aki halandó létükre mégis bennük látja meg az Igazit.



A közhelyesen romantikus történet Amerikában könyvként több millió rajongó szívét hódította meg, és azóta már a folytatások is kikerültek a nyomdából (nálunk a kiadó még csak az elsõ résznél tart). A Tizenhárommal és a Dogtown uraival a tinifilmek terepén már bizonyított Catherine Hardwicke megfelelõ választás volt a rendezõi posztra, ugyanis nagyon érzi a célközönsége elvárásait. A romantikus szálat pont úgy adja elõ, hogy bármelyik középiskolás lány hatfelé olvadjon a székében, Robert Pattinsont pedig az Isten sem mentheti meg attól, hogy a poszterei elárasszák a lányszobák falait.
A sztori kétségtelenül kiszámítható, az eredetiség teljes hiányával, de az egész filmet körülöleli az a diszkrét, ártalmatlan báj, ami miatt például a Dirty Dancingért is máig odavannak a nézõk. A film humora mûködik, és olykor kellõen önironikus, viszont az akciójelenetek eléggé összecsapottak, és mintha a rendezõnõ is csak másodlagosként kezelte volna õket a romantikus szálhoz képest. Sebaj, most már biztos, hogy a folytatás elkészítésére több pénz lesz.