"...az élõ zene százszor hitelesebb..." - Tiga

Tiga közel tizenöt éve gyûri az ipart a világ táncparkettjein. Nemrégiben önálló lemeze jelent meg, melyet egy komolyabb szettbe fûzve be is mutatott Budapesten. Elõtte sok más mellett arról is beszélgettünk, hogy miért jobb az élõ zene, mint a gépi.

Frissítve: 2006. 07. 08. 11:47

A Sexor egy dögös lemez. Nehéz volt összepakolni?

Tényleg tetszik?

Igen.

Akkor jó, köszönöm. Szóval nem volt könnyû, de túlzás lenne azt állítani, hogy izzadtan és idegesen feküdtem le minden este, amíg készült. Az egész arról szólt, hogy olyan zenét, lemezt akartam összerakni, ami nekem tetszik. Szerintem az album két részre osztható. Az egyik fele személyes érzésekbõl fakad, gondolva itt a családra, a csajomra. Egyszerû, hétköznapi gondolatok, melyeket megpróbáltam számokba tölteni. A másik része viszont egyértelmûen partizene, dögös basszusokkal, ahogy én szeretem. Az egész zeneszerzés a basszusokkal kezdõdik nálam, elõször a ritmusszekciót variálom össze, aztán jönnek a grúvok, és ettõl már beindul egy összefüggõ melódia az agyamban, amit végigviszek. Utána írom a szövegeket.

Játszol valamilyen hangszeren?

Nem igazán, sajnos. Világ életemben elektronikus cuccokat gyártottam. Kisiskolás koromban a szüleim elküldtek klarinétozni, de hamar rájöttünk, hogy ha tiszteljük a hangszert, akkor érdemesebb lerakni, mint használni.

Már biztos otthonosan mozogsz nálunk, végül is harmadszor vagy itt...

Igen, bár sajnos eddig inkább a partikat láttam, és már húztam is el, talán kétszer sétáltam Pesten, és egyszer fél órát Budán. Buda tök jó, de a pesti oldal nekem százszor jobban bejött. Inkább itt élnék, Budán maximum a várban, de az biztos nagyon drága. Ez az egész kelet-európai hangulat megfogott valahogy. Én Montrealban élek, és hát Kanadáról minden szépet és jót el lehet mondani, minthogy biztonságos, nyugodt, satöbbi, de tulajdonképpen egy unalmas ország. Az én városom egy fokkal izgalmasabb, mint a többi. Kelet-Közép-Európának például iszonyat komoly történelme van, nem olyan, mint Kanadának, amely viszonylag rövid.

És hogy állsz az USA-hoz?

Nem igazán szeretek ott lenni, és elég ritkán lépek is ott fel. Nem érdekelnek. San Franciscót - ami szerintem nem is az USA - imádom, na meg persze New Yorkot. Az USA-ban tök más ízlésûek az emberek, mint én. Legyen az étel, zene, film, bármi. Sokkal jobban vajazom Európát, fõleg, hogy a gyökereim itt találhatók. Amikor kisgyerek voltam, akkor James Bond akartam lenni. Ez akkor jött, amikor elõször Londonban jártam a szüleimmel. Pedig nyilván itt is van pont ugyanannyi gáz, mint bárhol a világon, de Európának van egy olyan illata, ami megragadt az orromban. Az emberek sem tûnnek annyira frusztráltnak, mint a tengerentúlon, na meg több értelem csillog a szemükben, mint az amerikai polgárokéban. Ott a csordaszellem uralkodik. Tisztelet a kivételnek.

Hogyan kezdtél el zenélni?

Hú, az régen volt. Elõbb a zeneszeretet jött nyilván. Apámnak volt egy komolyabb lemezgyûjteménye otthon. Tudod, egy rakat bakelit. Nem, nem is ezekkel indult. Az elsõ élményem egy Duran Duran-kazettához kötõdik, amit nyolcévesen vettem.

Ne már! Melyik lemezük volt?

Az elsõ, a Duran Duran címû. Bombayben vettem. Minden nap hallgattam, három hónapon keresztül, aztán a faterom mondta, hogy "fiam, léteznek még más muzsikák is". Erre adott pár lemezt, és elkezdtem szépen átmásolni õket kazira.

Minek? Legjobb a bakelit.

Ez tény, de a "sétáló magnóm" nyilván kazettát játszott le. Otthon pörgött a lemez, az utcán a kazetta, és meg lassan, de biztosan zeneb..i lettem. Mondjuk nem volt nehéz a Beatlesszel, a Zeppelinnel és társaikkal.

Furcsa, hogy mégis az elektronikus zenénél kötöttél ki. Megtanulhattál volna gitározni, vagy valami. Még mindig hallgatod ezeket, vagy leginkább a saját stílusoddal nyugtatod magad otthon?

Még mindig, persze. Az ízlésem tágabb lett, mióta öregszem. A saját zenémet soha nem hallgatom otthon, azzal már rendesen tele vagyok, mire készek a számok. De mindenevõ vagyok, az tény. Szoktam partizenéket hallgatni, fõleg újakat. Mindig is érdekelt, hogy más DJ-k mit csinálnak, milyen újítások vannak, hiszen nekem is haladnom kell a korral. Persze megpróbálom a sajátommá tenni a dolgot, belekeverni az egyéniségembe. Viszont ha csak úgy élvezetbõl hallgatok zenét, akkor visszatér a fater ízlése, meg amit még én hozzátettem. Imádom a rockzenét, de a legközelebb talán a folk-cuccok állnak hozzám. John Frusciante szólólemezeit imádom -vágod, õ a Red Hot Chili Peppers gitárosa, de a régebbiek közül is imádom a nagy arcokat. Van Morrison, Tom Waits és persze Bob Dylan. A csajom szerintem a legnagyobb Dylan-rajongó a világon. Na persze a 80-as évekbõl is fanatizálok egy csomó mindent, például a korai Depeche Mode-ot. A Photographic címû számukat akármikor képes vagyok elõvenni, és órákig hallgatni. Talán egyszer készítek belõle egy remixet, a csávók hozzájárulásával. Valahol egy embertelen kontraszt van a Dylan-féle muzsika és az enyém között. (elhallgat)

Na, ez azért nem a legnagyobb felfedezés, de tényleg így van.

Persze, tudom, de mindjárt mondom tovább, csak gondolkozom a szavakon. Szóval ott vagyok én mint partizenész, sokszor remixekkel, néha saját számokkal és végre egy önálló nagylemezzel. Nálam szépen aprólékosan összekerülnek a dolgok. Viszont Dylannél és társainál rémesen egyszerû. Belecsapnak a gitárba, már írják a fejükben a szöveget - kész költõk -, és pillanatok alatt ott a zene.

Gondolod, hogy ez ilyen egyszerû?

Nem, rosszul mondtam. Egyszerûnek tûnik. Nekik ez durván zsigerbõl jön. És lehet, hogy mondjuk nem a legbonyolultabb muzsika, amit teszem azt Van Morrison játszik, abba mégis valami mérhetetlen érzelemmennyiség szorult. Gyönyör, fájdalom. Pedig csak két akkord és egy dögös ének. Ez a mûvészet. Nekem megadatott - a mai technikák által -, hogy precíz lehessek. Bármennyire lehetek a szakmám, a mûfajom egyik legnagyobb császára - mondjuk nem vagyok az -, az ilyen arcokhoz soha nem fogok felérni. Arról pedig még nem is beszéltünk, hogy Pink Floyd, King Crimson meg ELP. Sehol sem vagyok hozzájuk képest, de bízom benne, hogy a tánczenés mûfajon belül tudok maradandót alkotni. Merthogy a Sexort nem csak úgy összedobtuk.

Élõ, zenekaros fellépéseken még nem gondolkodtál?

Dehogynem, keresem is a zenészeket, szerintem jövõre összeáll a dolog. Azzal át is szervezem az életemet. Most egy keverõvel és pár lemezzel járok turnézni, minden elfér a táskámban. Akkor pedig egy rakat konténer kell majd a szállításhoz. De nem baj. Nagyon szeretném megcsinálni, mert az élõ zene százszor hitelesebb. Ráadásul, ha az ilyen táncmuzsikát dögösen játsszák élõben, akkor sokkal nagyobbat üt, mint egy felhangosított lemezrõl.