Bûbáj

Hogyan lehet úgy kifigurázni magunkat, hogy a végeredmény végül mégis minket dicsõítsen? A Disney-nél sajátos módon oldották meg a lehetetlennek tûnõ feladatot.

Frissítve: 2007. 12. 15. 14:38

Bûbáj
A Bûbáj elsõ percei a klasszikus, kézzel rajzolt Disney-mesék leggiccsesebb pillanatait idézik.

Éneklõ hercegek és hercegnõk, táncoló erdei állatkák és elsõ látásra lángra gyúló szerelem teszi próbára a nézõ tûréshatárát, de mindez csak elõkészítés a bonyodalmakhoz. A gonosz boszorkány a Földre számûzi a naiv hercegnõt, aki rajzfilmfigurából megelevenedve New York forgatagában találja magát. Kevin Lima rendezõ a film fõ humorforrásaként fõhõse, Amy Adams (Kapj el, ha tudsz) naivitását használja. A csupa szép dolgokhoz szokott hercegnõ a cinikus nagyvárosban elveszett lélek.

Amy Adams annyira jól adja a naivát, hogy szakmai berkekben már azt rebesgetik, hogy akár egy Oscar-jelölésre is futhatja tõle, ami egy komolytalan családi mozitól kifejezetten bravúros teljesítmény lenne. A park közepén dalra fakadó, koldusokkal kedvesen bájcsevegõ és csatornapatkányokkal táncoló hercegnõ tényleg vicces látvány, csak kár, hogy az alkotók merészsége elfogy egy idõ után, és a Disney-sablonok kifigurázása helyett inkább a romantikus vígjátékok terepére lendülnek át. Ekkor már hiába jön a gonosz boszorkányként tündöklõ Susan Sarandon vagy a tûzokádó sárkány, az utolsó félóra sajnos belefullad abba a sablontengerbe, amit elõtte oly sikeresen kiparodizált.

Talán mégsem a Disney stúdiónak kellett volna kiparodizálnia a Disney stúdiót...