Dobermann

1997-ben Kounen olyan eszeveszettül kemény szakítást pakolt össze, hogy az ember csak kapkodta a levegõt, és kapkodja most is simán, ha esetleg kimaradt neki anno a cucc. Bõ másfél óra pörgõs akció, sötét és beteg figurák a törvény mindkét oldalán, Vincent Cassel és Tscheky Karyo egymással szemben, permanens fegyverropogás, loccsanó agyvelõ, és a dekadenciának az a fajtája, ami annyira beteg és perverz, hogy tulajdonképpen igazi, zsigerekig hatoló esztétikai minõséget képvisel. Monica Belucci mint süketnéma bérgyilkosribanc. Hátul gombolós csecsemõnek tojásgránátot adni, hadd higgye, hogy csörgõ, és játsszon vele. Békés családi ebédet megzavarni, és a kardigános apuék tudomására hozni, hogy a fiuk hímringyó, majd összevissza verni mindenkit. Na, ilyenekrõl beszélek. Meg arról, ahogy a végén egy százhússzal száguldó autóból csiszolják le az egyik rosszfiú fél koponyáját.
Minden kép a helyén van, minden jelenet sûrû, sodró és katartikus. Ez van akkor, ha egy rendezõ nem fél az emberi természet igazán szennyes és brutálisan kegyetlen aspektusainak ábrázolásától. Kultfilm van.
És akkor egy pár szót magáról a kiadványról, merthogy megérdemli: dupla lemez, tetszetõs digipack, pontosan olyan, amilyet a film megérdemel. Az elsõ lemezen két audiokommentár-sáv, hallgassa meg, akit érdekel, a második viszont - ó, igen. Itt most nem ragadunk le a szokásos extrák méltatásánál, mert van jobb dolgunk is: a forgalmazó volt olyan kedves, és Kounen négy kisfilmjét is ideadta nekünk ajándékba, ami azért szép tõlük, mert mind a négy kisfilm szenzációs. A rendezõ zsenije, atmoszférateremtõ képessége és egyéni, izgalmas látásmódja mindegyik képkockán átüt. Elégedett vagyok.

Film: 9
Extrák: 10