„Minden olyat tisztelünk a másikban, amik magunk nem vagyunk"

 

Az általános iskolában kezdődött, amikor engem is kiválasztott versmondásra a magyartanárnőm, aki exszínésznő volt. Szívügyének tekintette az előadóművészetet, én azonban nem különösebben kedveltem ezeket a helyzeteket.

 

Aztán felső tagozatban elkezdtem dadogni, s édesapám terápiás jelleggel beszervezett egy amatőr színjátszó csoportba. Elkezdtem ide járni, de nem szerettem ott lenni, mert mindenki idősebb volt nálam.

 

Aztán ott ragadtam, elmúlt a dadogásom, és ezt persze sikerként éltem meg. Végül jó kis társaság jött össze, s vonzani kezdett a színészlét „szabadossága” is. Különösen, mert Miskolc első gimnáziumába jártam, ahol erősen tiltották az olyan iskolán kívüli dolgokat, amiben sok értelmet nem láttak – a színészet is ilyen volt.

 

 

 

Örülök ennek, ugyanakkor nehéz is erről beszélnem, mert az elejétől a végéig nagyon élveztem ezt a munkát. A kezdetektől néztem a sorozatot, nagyon drukkoltam nekik, hiszen barátaim dolgoztak benne. Az első perctől érződött, hogy hiánypótló, hiszen ez a műfaj kiveszett hazai tévékből. Aztán szinte ugyanezzel a stábbal forgattuk tavaly nyáron a Géniuszt is és ettől a munkának ugyanaz volt a levegője...

 

 

 

Isteni! Imádom (nevet)! Ő az egyik legjobb barátom, nagyon szeretek vele játszani, iszonyú hülye tud lenni... A Buci minden az életben, ami én nem vagyok: tökéletesen az ellentétem, nagy példaképem. Minden olyat tisztelünk a másikban, amik magunk nem vagyunk.

 

 

 

Nagyon szeretek utazni. Öt gyermekem, három lányom és két fiam van, s a három naggyal pár éve eljárunk síelni, tavaly pedig egy csatornahajózáson voltunk Franciaországban aggteleki barátaimmal. És basszusgitározom. Magamtól, hallás után elkezdtem játszani, kottát nem is tudok olvasni. Rájöttem, hogy ez engem bámulatosan kikapcsol. Felrakom a fejhallgatót, magamnak játszom, s ez annyira átmossa az agyamat, mintha jógáznék.