MOZI24Jason Mraz: We Sing, We Dance, We Steal Things
A harmincat tavaly betöltõ Jason Mraz immáron kilenc éve vesz részt aktívan a popbiznisz jótékony hatású, hogy ne mondjam: terapeutikus körforgásában.
Azóta - különféle egyéb csecsebecsék mellett - három saját albuma jelent meg, San Diegóban besöpört néhány helyi zenei díjat, és kialakított magának néhány különálló személyiséget.
A tudathasadásnak persze kellemetlenebb megnyilvánulási formái is ismertek a tudomány körében, mint a zenei ének sokasodása, ugyanakkor az is igaz, hallottunk már olyat, aki a probléma ezen válfaját tudja elegánsabban kezelni. Jason barátunk, mint azt a nagyjából két éve szemlézett, beszédes (és vicceskedõ) címû Mr. A-Z kapcsán már említettük, igazi ezermesterként "megpróbál mindent felölelni, ami a pop területén szalonképesnek számít", s minthogy énekesként és dalszerzõként is rendelkezik némi tehetséggel - az elõzõ album óta azért sokkal polírozottabb - produkciója tulajdonképpen akár szórakoztatónak is minõsíthetõ. A bökkenõ csupán az, hogy a különbözõ alteregók legtöbbször túlzottan is nyilvánvalóan törnek a felszínre: hol Jack Johnson, hol Jay K, hol Conor Deasy, hol Mika megszólalásig eredetinek tûnõ stílusjegyei uralják az egyébként a korábbiaknál kétségkívül sokkal jobban egyben lévõ számokat.
Úgyhogy miközben énekelünk és táncolunk, hiába keressük egyre kétségbeesettebben azt az egyéniséget, aki mindezen hatásokat valami sajátos dologgá gyúrná. S amíg ez nincs meg, addig marad a bilincs.
6/10
A tudathasadásnak persze kellemetlenebb megnyilvánulási formái is ismertek a tudomány körében, mint a zenei ének sokasodása, ugyanakkor az is igaz, hallottunk már olyat, aki a probléma ezen válfaját tudja elegánsabban kezelni. Jason barátunk, mint azt a nagyjából két éve szemlézett, beszédes (és vicceskedõ) címû Mr. A-Z kapcsán már említettük, igazi ezermesterként "megpróbál mindent felölelni, ami a pop területén szalonképesnek számít", s minthogy énekesként és dalszerzõként is rendelkezik némi tehetséggel - az elõzõ album óta azért sokkal polírozottabb - produkciója tulajdonképpen akár szórakoztatónak is minõsíthetõ. A bökkenõ csupán az, hogy a különbözõ alteregók legtöbbször túlzottan is nyilvánvalóan törnek a felszínre: hol Jack Johnson, hol Jay K, hol Conor Deasy, hol Mika megszólalásig eredetinek tûnõ stílusjegyei uralják az egyébként a korábbiaknál kétségkívül sokkal jobban egyben lévõ számokat.
Úgyhogy miközben énekelünk és táncolunk, hiába keressük egyre kétségbeesettebben azt az egyéniséget, aki mindezen hatásokat valami sajátos dologgá gyúrná. S amíg ez nincs meg, addig marad a bilincs.
6/10
hirdetés